Emlékszem, emlékszem,
langyos estéken,
csillagsugár, simogatva
ráragyogott arcotokra,
mikor késő alkonyatban
a házunk lépcsején ültünk,
s hozzátok bújtunk könnyedén,
sárgaszájú fecskék:
a húgom meg én.

Ültünk mellettetek,
s ti énekeltetek.
Nézéstek szomorkás volt,
s anyám hajába ilyenkor
kötött masnit a hold.
Most már értem, miért is volt
gyönyörű az éneketek:
nyurga ujjaival a szeretet
pengette fáradó szivetek
hárfa húrjait.

Sajna, elfutottak az évek,
mint gyors és vad lovak...

Magatokra maradtatok,
fényképeket lapozgattok:
"Ez a fiam, ez a menyem,
az a lányom, kisunokám!"
- soroljátok egymásután.

Lépcsőn ültök, úgy mint régen,
minden, de minden ugyanaz,
a hold is az égen,
de a fényes csillagsugár
deres fejeket ...

Az ősz most már sorsának magát megadja:
piros levélként cseppekben vére hull.
A kert is megdermed, ha bealkonyul,
s reggel a fagy dérleplével betakarja.

Bőség szaruját szüretkor már kiszórta,
a virágokat hagyta magának végül,
szép múlásra, tündéri ékességül:
a szépség lelkét még e szirmokban óvta.

Oly hideg lehellet gyér lombok közt a szél...
Sóhajára hajlongva összebújnak,
- talán búcsúznak -, s hogy holnap lehullnak,
minden virágkehely remeg, borzongva fél.

Égies lényük most még illatot lehel,
a hideg fényben szépségük felragyog,
és kihúnynak majd, mint hulló csillagok,
nesztelen múlnak el a dermedt éjjelen.

(Spáring Margit)