Az ősz most már sorsának magát megadja:
piros levélként cseppekben vére hull.
A kert is megdermed, ha bealkonyul,
s reggel a fagy dérleplével betakarja.

Bőség szaruját szüretkor már kiszórta,
a virágokat hagyta magának végül,
szép múlásra, tündéri ékességül:
a szépség lelkét még e szirmokban óvta.

Oly hideg lehellet gyér lombok közt a szél...
Sóhajára hajlongva összebújnak,
- talán búcsúznak -, s hogy holnap lehullnak,
minden virágkehely remeg, borzongva fél.

Égies lényük most még illatot lehel,
a hideg fényben szépségük felragyog,
és kihúnynak majd, mint hulló csillagok,
nesztelen múlnak el a dermedt éjjelen.

(Spáring Margit)