Emlékszem, emlékszem,
langyos estéken,
csillagsugár, simogatva
ráragyogott arcotokra,
mikor késő alkonyatban
a házunk lépcsején ültünk,
s hozzátok bújtunk könnyedén,
sárgaszájú fecskék:
a húgom meg én.

Ültünk mellettetek,
s ti énekeltetek.
Nézéstek szomorkás volt,
s anyám hajába ilyenkor
kötött masnit a hold.
Most már értem, miért is volt
gyönyörű az éneketek:
nyurga ujjaival a szeretet
pengette fáradó szivetek
hárfa húrjait.

Sajna, elfutottak az évek,
mint gyors és vad lovak...

Magatokra maradtatok,
fényképeket lapozgattok:
"Ez a fiam, ez a menyem,
az a lányom, kisunokám!"
- soroljátok egymásután.

Lépcsőn ültök, úgy mint régen,
minden, de minden ugyanaz,
a hold is az égen,
de a fényes csillagsugár
deres fejeket ér ma már,
majd csont-merev, 
sűrű sóhajokba ütközik
és széthull porladozva.

(Pesthy Imre)